Az utolsó öltés

Avagy hogyan fejezzük be a rég megkezdett projekteket.

Furcsa a felütés? Ráncolod a homlokod? Vagy nagy buzgalommal veted bele magad az olvasásba azzal, hogy majd most jön a tuti recept a problémádra?
Lássuk hát, mi fog jönni ebben a posztban. Érzem, nagyon hosszú lesz… ha még azt is számításba vesszük, hogy az anyukám fonalai között is találtunk nem rég olyan fél pulcsit, harmad kendőt, ami mondjuk úgy usque 30 éve van ugyanúgy…

Egyrészt elmesélem, hogy is van ez, másrészt megpróbálok segíteni a szekrényben álló megkezdett, ugyanakkor régóta pihenő daraboknak, és persze Neked, hogy mindezek befejezésre kerülhessenek. Valószínűleg nem lesz egyébként tuti recept. Hiszen mindenki más és más okból fogja a kötő és horgolótűt, más miatt kezd el valamit, aztán hagyja félbe… szóval. Nehéz, nehéz, de ha ettől az írástól akár egy félbehagyott munka is befejeződik, akkor én már boldog leszek.

Eleinte, amikor horgolni kezdtem, még rendes gyerek voltam. Belekezdtem valamibe, és azt szépen végig is csináltam. Majd jött a következő. Ez a rendszer elég sokáig tartható volt, igazából nem is értettem, hogy lehet valamit félbehagyni. Hiszen eltervezünk valamit, alkotni szeretnénk, beszerezzük az alapanyagokat, leülünk, és csináljuk. Persze akkoriban még leginkább apróságokat készítettem, amikkel aránylag gyorsan végezni tudtam. Aztán, amikor az első nagyobb projektek jöttek, még akkor is. Két-három hétig készítettem szépen egy-egy darabot. Persze volt, hogy lassult a munka, főként, amikor valami kellemetlenebb, kevésbé élvezetes rész következett. Babáknál például az összevarrás. Jajj. De tartottam magam, megcsinálom, aztán jöhet a következő, mondtam magamban.

Nem tudom felidézni, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor először csináltam párhuzamosan két dolgot. Az okát sem tudom igazán. Csak azt tudom, hogy ma már egyáltalán nem vagyok rendes gyerek. Jelenleg biztosan van 2 folyamatban lévő munkám, két nagyobb projektem, ami hónapok óta áll. Ebből az egyikhez talán már egy éve nem nyúltam hozzá. Számtalan érthetetlen apróság hever az éjjeliszekrényemen és a fiókomban: kis horgolt golyó, egy-egy láncszemsor, egy fél fej, valamik, amikről már azt sem tudom megmondani, hogy minek indultak annak idején. Szóval ilyenek.

Arról nem is beszélve, hogy ennek az egésznek a járulékos hozadéka az itthon álló, mérhetetlen mennyiségű fonal. Szerintem simán nyithatnék már egy fonalboltot. Hát ti?
Ja, mert van az, hogy megveszem, mert ezt és azt akarom készíteni (ritkán).
Aztán van az, hogy megveszem, mert ó, de szép (gyakran).
Ééésss jön az, hogy megveszem, mert MAJD EGYSZER ezt vagy azt akarom belőle készíteni (szintén gyakran). Ez utóbbiból konkrétan 2-3 pulcsira való áll a szekrényemben, meg ki tudja még mi, amire már nem is emlékszem.
No és akkor, ha már így… ott van a rengeteg ingyenes minta, amit letöltöttem, és a megvásároltak is, amiket azért vettem, mert de jó, megcsinálom. De nem csinálom meg…

Tehát egyszer csak eljött az idő, hogy sokkal, sokkal több volt az ötlet, mint az idő. Bár még ez sem igaz feltétlenül. Voltak és vannak időszakok, amikor csak nézegetem a pinterestet, bújom a különböző horgolós csoportokat, böngészek az instagramon, és semmi, nem kezdek bele semmi újba. A fiókban pedig továbbra is ott figyelnek az eldogozatlan szálak.

Amúgy azért van ám itt egy kis mentális segítség: nekem például igazán sokat tud segíteni, amikor valamit nagyon, nagyon szeretnék készen látni. És itt most egyáltalán nem arra gondolok, hogy a mintánál megmutatott képen készen, hanem úgy, hogy az az én művem, én alkottam. Van ebben némi exhibicionizmus is sokszor. Van, amikor egyszerűen meg akarom mutatni, hogy „helló, igen, ezt bizony én magam készítettem a saját kis kezem munkájával”. Arról nem is beszélve, hogy sokszor már egy projekt készítése közben kitalálom, hogy mit szeretnék következőre csinálni. Na, ez nagyon sokat tud segíteni. Amikor azért hajtasz valamit, hogy végre belekezdhess az újba. És egyébként ugyanitt van a dolog rákfenéje is. Mert, ha ez nem előrelendít, akkor visszavet. De akkor nagyon. És sokszor visszafordíthatatlanul. Mert azt mondod magadnak, hogy ezt most itt szépen félrerakom a kezemből, belekezdek egy másikba, mert annyira izgi, annyira szép vagy éppen annyira kell… aztán majd visszatérek. És ilyenkor vagy visszatérek, vagy nem.
Pedig, ha ezen a holtponton túl tudunk jutni, akkor tényleg felpörög a munka. Mert annyira akarjuk már a következőt, hogy egyre gyorsabban készítjük azt, amit még be kell fejezni.

Nálam ez például könyveknél is így van. Biztos, hogy mindig van egy folyamatban lévő olvasmányom. És az is biztos, hogy mindig csak egy. Könyvet sosem tudtam párhuzamosan többet olvasni. És amikor kitalálom, hogy mi lesz a következő, akkor bizony meglódul az olvasás is. Itt már nem csak a történet hajt. Hanem az is, hogy jöhessen a következő végre.

Azt mondom hát, hogy ez egy jó fogódzkodó lehet. Amikor kitalálod a következő projektet, egy kicsit állj a sarkadra és mondd azt magadnak: előbb még befejezem ezt itt, ami az ölemben ül éppen. Hiszen ebbe is olyan nagy lelkesedéssel, oly nagy szeretettel és izgalommal kezdtem bele. Legyen akkor kész.

Ha pedig van egy „holtidőszak” az alkotásban, akkor nyisd ki a fiókod vagy a projektes táskád. Nézd meg, hogy mi gyönyörűségbe kezdtél bele egyszer. Mert olyan szép a fonal. Mert olyan szép a minta. Olyan ez, mint mondjuk a futás. Elkezdeni rohadt nehéz. Felkelni, felöltözni, kimenni. De amikor már rajta vagy az úton, élvezed. Amikor pedig a munka végére érsz, akkor igazán boldog vagy.

Hallod őket a fiókod mélyén? Azt mondják: szép leszek, jó leszek. Készíts el, kérlek!